Henry Miller (1891-1980) szabadszájú regényeit hosszú ideig hazájában is cenzúra sújtotta. A Baktérítő 1939-ben Párizsban jelent meg először. Amerikában csak 1962-ben adták ki. A tiltás persze csak növelte a lappangó hírnevét, híveinek táborát, noha Miller soha nem kapcsolódott irodalmi körhöz, nemzedéki csoporthoz. Úgy élt, ahogy írt: csavargott, bejárta a világot, állást állásra váltott – néhány évig a New York-i közműveknél a küldöncök személyzeti főnöke volt. Végletesen individualista nézeteit áradó nyelvezetű exhibicionista kitárulkozástól sem visszariadó önéletrajzi műveiben fogalmazza meg. Magyarul ezeddig csak szórványosan lehetett tőle egy-egy esszét, novellát, interjút olvasni, fontosabb művei közül csak a A légkondicionált lidércnyomás jelent meg. A Baktérítő egy Henry Miller-sorozat első darabjaként jelenik meg.

A romantikus cselekményt maga Esmond meséli el: Lord Castlewood főúri környezetében nevelkedik (törvénytelen gyermeknek hiszik), s rajong a lordért, de főleg a ladyért. Amikor a lord a gaz csábító Mohun lord elleni párbajban halálosan megsebesül, elárulja Esmondnak, hogy tulajdonképpen ő a rang és a vagyon törvényes örököse, a lady viszont őt teszi felelőssé a párbajért és elűzi a háztól.

Vitkovics Mihály – ma már látjuk – nem azt érdemli, hogy merőben irodalomtörténeti adatként vagy egy szép szoborcsoport mellékfigurájaként őrizgessék nevét tudós kutatók. érdeme nagyobb ennél, s ez szeretetteljesebb köztudatba kívánkozik. A magyar nyelv, a magyar irodalom ügyének lelkes, fáradhatatlan művelt szószólója és szervezője volt, nem utolsósorban a szerb-magyar irodalmi kapcsolatok első ápolója, buzgó közvetítő a két szomszédnép értelmisége között.

Amint az alcím (Kisemberek a nagy történelmi események epizódjaiban) is sejteti a kis regény a magyar történelem több jellemző epizódját dolgozza fel röviden és szórakoztatóan. Az első történet a tatárjárás-kori veszprémi várban játszódik, majd a környéken lévő törökkori végvárakban folytatódik és eljut a két világháborún át napjainkig.

A ​csillagok világa családregény. Vámos Miklós ezúttal kevéssé követi e műfaj hagyományait. A szöveg trialógus, hárman beszélnek. Később négyen, végül hatan, noha a beszélők személye nem változik.

A ​kortárs magyar irodalom valamiféle kis tükrét tartja kezében az olvasó. Én tartom elébe. Pontosabban mi, vagyis mintegy hetven hazai szerző. Sajnos, hárman időközben elhunytak. Hetven író portréjáról, bizonyos köz- és magánügyeiről hull le a lepel. Személyes kis tükör ez. Elfogult, de azért remélhetőleg nem torzít. Öt éven át beszélgettem a hazai irodalom aprajával-nagyjával, kétheti rendszerességgel. A helyszín (egyetlen kivétellel) az Alexandra Könyvesház Nyugati téri áruháza volt, a negyedik emeleti panorámaterem.

Violette ​egy francia kisváros temetőgondnoka. Férje tizenkilenc éve eltűnt az életéből, de a nő nem kerestette, hiszen már rég nem volt mit mondaniuk egymásnak. A férfi minden nap felpattant a motorjára, és mogorván, idegen nők illatát árasztva jött haza – ha egyáltalán hazajött.

A történet folytatódik…
Esterházy Miklós birodalmi herceg, Magyarország nádora körül három asszony szoknyája suhog: feleségéé, Nyáry Krisztináé, aki első az ország nemesasszonyai között; a kisemmizett Báthory Annáé, aki az Erdélyi menyegző című előző regény főhősnője; valamint a két asszonyt felnevelő Várday Kataliné, a nádor anyósáé. Erdély trónján Esterházy, a katolikus főúr régi kálvinista vetélytársa, Bethlen Gábor ül, hatalma teljében, és újból nősülni készül.

Talányos történetek. Tóth Krisztina új kötete az elmúlt években született elbeszéléseit és tárcanovelláit tartalmazza – egy repülő légörvénybe kerül, egy idős asszony a gyógytornásznál felejti a karóráját, és többé nem lehet elérni, egy nő ellop egy piros kabátot a céges buliban, valaki nem találja a szemüvegét, rejtélyes üzenet érkezik, hogy meg kell etetni egy ismeretlen kutyát. Az Ahonnan látni az eget a jelenről szól, a velünk, körülöttünk élő emberek életének egy-egy hétköznapi epizódját emeli ki és mutatja meg: az olvasó pedig hol a háttérben meghúzódó válságokat, tragédiákat, hol pedig a mindennapi abszurditást, a felszabadult nevetést viszi magával belőlük. Tóth Krisztina kis történeteink nagy mestere – éleslátása, humora, finom megfigyelései méltán teszik napjaink egyik legjobb írójává.

„Várom a víg olvasótól, hogy jót nevet ezen a könyvön, mely nagyképű megrendülés pápaszemén át láttatja a nevetnivalóan olcsó és tehetetlen életet. Várom az orvostól, hogy elnézéssel húny szemet fecsegéseim fölött és nem felejti: az íróból csak néha lesz olvasó, de az orvosból mindig paciens lesz. Várom a kritikustól, hogy megint csak nem veszi észre sündörgésemet a kertek alatt; vígan és közvetlenül sündörögtem eddig is, nagyon szeretem ezt az igénytelen, de egyben zavartalan és mulatságos sorsocskát. Várom a tudóstól, hogy magasról lenézze és Várom a jótét lélektől, hogy a földről szemeihez emelje ezt a könyvemet.” Török Rezső

1866. december 21-én született Tömörkény István, a századelő nagy elbeszélője, a zsellérek, kubikosok, vízenjárók és kétkezi munkások, a célszerű szegény emberek életének hűséges krónikása, aki – ahogy Móricz Zsigmond írta róla – „a tudós alaposságával, a gyűjtő szenvedélyével, a művész újrateremtő géniuszával s az igaz ember emberségével” rögzítette örökérvényűen egy immár letűnt világ, a régi paraszti élet tragikumát és szépségét, fájdalmait és örömét, kegyetlen törvényeit és fénylő derűjét. Születése századik évfordulóján legjobb novelláinak e válogatásával tisztelgünk Tömörkény emléke előtt.

A ​Szélhárfa lakói száműzöttek. Hazájukból, gyerek- és ifjúkorukból, jobbításra váró sorsukból tiltották ki őket. A hatvanas évek Münchenjében öt magyar fiatal küszködik, hogy saját életet teremtsen, s eközben családjuk, elveszett szülőföldjük emlékeivel és fogva tartó örökségével is szembe kell nézniük, s megmaradni általa. Körülöttük a világ 1968-ban megtapasztalja a forradalom, az anarchizmus, a káosz és az ideálokkal való leszámolás újabb történelmi leckéit, míg ők ’56 kiirthatatlan képeit őrzik zsigereikben. a magyar titkosszolgálat beszivárog napjaikba, részt követel barátságukból, amiként a német terrorista-elhárítók is berobbannak, drámai fordulatot hozva életükbe.

Tolnai Gábornak, az utóbbi másfél évtizedben keletkezett esszéi nemegyszer már inkább szépírói alkotások – Radnótiról szóló egyik-másik írása is ilyen –, kiváltképpen ilyen pedig ez a könyve, ebben is irodalomtudós, a műveltség és az eleven élet vizsgálója: arcképeket, arcképvázlatokat rajzol külföldi nagy költőkről, Quasimodóról, Ungarettiről, Anna Ahmatováról, de magyar barátairól, pályatársairól, így Darvas Józsefről, Simon Istvánról is. De nemcsak arcképeket rajzol, hanem megeleveníti az itáliai élet légkörét is, nemcsak a mait, hanem a régit is, és nemcsak Michelangelo páratlan személyiségét és művészetét varázsolja az olvasó elé, hanem világhírű hazánkfiának, Amerigo Totnak – vagyis Tóth Imrének – vonzó alakját, lenyűgöző művészetét is. Minden írását átszövik bensőségesen személyes gondjai, érzelmei, vallomásai – olyasféleképpen, ahogyan a freskófestő alkotásába önmagát is belefesti.