A kiemelkedő nőalakok többre, jobbra és szebbre törekvésük útjában majd mindig kettős falba ütköznek. Az egyik, a társadalmi viszonyok, a kényelmesség és a megszokás fala ott mered minden úttörő előtt, akár férfi, akár nő. A nő azonban, mielőtt eddig a falig eljuthatna, már átverekedte magát egy belső, szűkebb akadályon: a kicsinyes család és a szűk környezet ellenállásán. Így kellett Florence Nightingale-nek, a szép és gazdag, társaságában körülrajongott angol leánynak megküzdennie jómódú családja előítéleteivel, hogy eljusson korán felismert hivatásához: a szenvedő, beteg emberek gondozásához. A krími háború vérözöne kellett hozzá, hogy nemzete és a világ rádöbbenjen: az ápolónő munkája képzést, szakismeretet követel és tiszteletet érdemel. Florence ezért áldozta hosszú, magányos, munkás életét.

„Amikor te lettél a mi mamánk, akkor én még kis hülye voltam, és nem tudtam, hogy engem nem fogsz szeretni. Csak aztán mindig jobban megnőttem, és mindig jobban rájöttem.” Ilyet persze hangosan soha nem mondana a nevelőanyjának Judit, de éjszaka a kórházban, ahol az ember úgysem tud aludni, sok minden kimondható, vagy legalábbis végiggondolható. Juditnak most bőven van ideje a magányos párbeszédre, hiszen jó darabig nem rohanhat úszni, dzsúdózni, huzakodni ikertestvérével, a lüke Ágival, hiszen feküdnie kell.