2000. augusztus 27-én Stella lezuhan egy oslói toronyház tetejéről. Véletlen baleset történt, vagy férje, Martin taszította le? A világhírű norvég írónő könyve többek közt erre a kérdésre keresi a választ. A rendhagyó krimiben az olvasó betekintést nyer az Ullmannra olyannyira jellemző varázslatos figurák világába.

1891-ben jelent meg Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta című kisregénye, amelynek addigra már óriási volt a híre. Több ezer másolat terjedt a műről szerte az országban, és mindenki el akarta olvasni azt a könyvet, amelyben a nagy író akkoriban szokatlan szókimondással beszélt a testi szerelemről, és emiatt a cári cenzúra egy ideig nem is akarta engedélyezni a kinyomtatását.

E könyvében Leon Uris visszatér arra a helyszínre, ahol a világszerte bestsellerré vált műve, az Exodus is játszódik. visszatér egy olyan történet kedvéért, amely a gyűlöletről, a szeretetről, a bosszúállásról és a megbocsátásról szól.

A hetvennégy éves Anneke súlyos műtétjéből felépülve egy napon nyomtalanul eltűnik. Fia, Bennie, a félresikerült zeneszerző és Fred, Anneke új szerelme krimibe illő nyomozás után Splitben, egy teherpályaudvaron akad rá: minden megtakarított pénzével együtt Szarajevóba indult, hogy a város lakóit fegyverhez juttassa.

„Norfolk új műve állásfoglalásra késztető és felvidító olvasmány, melynek intellektuális ereje olyan, mint A Lempričre-lexikoné és A pápa rinocéroszáé, de az elbeszélés szenvedélyességében és intenzitásában meg is haladja azt.” (Publishers Weekly)”

A háború utáni finn költészet és próza kiemelkedő alakja, Lauri Viita 1916. december 17-én született Tampere elővárosában, Pispalában. Úgyszólván minden írásának cselekménye szülővárosában játszódik. A végtelen bennünk van című regényben is a szülőhely tájait örökíti meg.

A mű Kurt Vonnegut tizennegyedik, utolsó regénye. Hattyúdal. Emlékek, eszmék, tanok és töprengések, meg tréfák és viccek mulatságos szőttese. Egyszersmind búcsú a vonneguti világ teremtett és valóságos szereplőitől.

Börleszk avagy nincs többé magány. A világhirű amerikai szerző egyik legfontosabb munkáját – több kritikusa szerint fő művét – végre ismét kezében tarthatja a magyar olvasó.

A Köpök a sírotokra!, az Öljünk meg minden rohadékot! és a Minden hulla fekete után a Boris Vian-sorozat utolsó kötete sem szokatlanabb az előzőeknél. Egyetlen szóval jellemezve: fergeteges!

Dupont szenátor, a fáradt, öreg kutya nemcsak emberül tud beszélni, hanem macskául is. De hát a páratlan fantáziájú Boris Vian (1920-1959), a Tajtékos napok, a Pekingi ősz meg a Venyigeszú és a plankton írójának világában ez igazán természetes, mint ahogy az is, hogy a vapiti olyan, amilyennek a szenátor elképzeli, s nem amilyennek a zoológia tudja (Észak-Amerikában honos nagy agancsú szarvas), hogy a tahópályán csücsörkés buzogányok virítanak, Eldoramiban szimmancs mond jövendőt, vagy hogy a városi rezesbanda úgy éri el a girigáré-hangzatot („Dzuffa dzuffa girigáré dzuff dzuff csirigó”), hogy tagjai göböly formájúra kovácsolt érmeket csapkodnak egy csirigóhoz.