A kabaré » hosszú ideig tengődött – szegény rokon módjára – a művészetek világának perifériáján. De inkább csak a mindenható kritikusok véleménye szerint; a valóság képe azért mást mutat, bár sokak – művészek és laikusok – szemében egyaránt valamiféle lekicsinylő, sőt megbélyegző hangzása volt nevének. Társaságban, színházban, sőt a sajtóban is mindmáig találkozunk ilyen nem éppen hízelgő kifejezéssel: nem vagy a kabaréban, kész kabaré.«
A szerző, aki maga is ott volt a szlovák hivatásos kabaré születésénél és elindulásánál – nemcsak mint közeli megfigyelő, hanem mint aktív »tettestárs«, s aki kiválóan ismeri az egész európai kabaré történetét, ebben a könyvben rehabilitálni kívánja a kis formák nagy művészetét. Mert ez a könnyű műfaj nemcsak szórakoztat, hanem nevel, agitál, bírál, s bizonyos történelmi időszakokban harcos politikai szerepet is vállal, olykor nagy kockázattal. E sokrétű könyv tehát nemcsak érdekes és szórakoztató olvasmány, hanem színháztörténeti ismereteket is ad.

Negyven év óta játszom állandóan színpadon, 40 év óta írom a humoros tárcákat és elbeszéléseket, melyeket rövidítve a színpadokon előadtam és amelyeknek nagy része a napilapokban is megjelent. Nem nagy jelentőségű irodalmi produktumok, de sok humor, komikum és nagyon sok életből merített igazság, valószínűség, jellemrajz van bennük.
Színpadralépésem első percétől kezdve nem azt tűztem ki feladatul, hogy nagystílű művekkel gazdagítsam az irodalmat; mindig tudtam és éreztem, hogy erre mint komikus, aki más szemszögből látja az életet, nem vagyok hivatva. Célom és törekvésem mindig az volt, hogy előadásaimmal és humoros cikkeimmel néhány kellemes órát szerezzek a közönségemnek és ez 40 éven át sikerült is.

Egy elképzelt pesti eszpresszó törzsvendégei: öreg írók, hírlapírók, festők és színészek mesélik el a „Rivalda” anekdotáit, minden este hét és tíz óra között. A miniatűr törzsasztalkák körül üldögélnek, isszák a feketét, és anekdotáznak. Önmagukat szórakoztatják. Emlékeznek a régi, hírneves színészekre, írókra, művészekre, kicsikre és nagyokra, versenyeznek, hogy ki mondja el a legmulatságosabbb történetet. Van ennek a törzsasztalnak valamiféle kedves-bájos önképzőköri jellege, a vendégek örökös torzsalkodásaikkal és ugratásaikkal, régi írásaik vagy alakításaik megszépítő emlegetésével valóban különös figuráknak tűnnek fel – kívül a város zaja zúg, belül mintha megállt volna az eszpresszóban a levegő.