B. Traven (1882?-1969) író. Elbeszéléseinek, regényeinek színtere mondhatni ugyanaz: Mexikó, a szereplők mexikói fehérek, indiánok, Latin-Amerika tipikus kiskirályai, forradalmárai, egykori királyai, a hódító spanyolok leigázottjai, misztikus, mítikus hősök. A „Makrancos hölgy Mexikóban” című novelláskötetének bevezetője ezt írja: …”Traven írásait a nagy kaland igézete hatja át, mely ott él valamennyiünk lelkében; egy elpusztult civilizáció dzsungelmélyről fel-felvillanó emlékének bűvölete…” Az őserdő foglyai a Mahagóni c. hatkötetes regényciklusának hatodik, befejező része.

A ​tíz kötetre tervezett történelmi regényciklus harmadik darabjának ideje a 11-12. század fordulója. Előbb Kálmán, majd fia, II. István uralkodik, s az ország főrendjei ahányan vannak, annyi felé húznak. Kálmán legfőbb ellenlábasa saját öccse: Álmos herceg, aki egész életét egy cél elérésére teszi föl: meg akarja szerezni a koronát, s ezért semmi áldozattól nem riad vissza, hol Bizáncban, hol Henrik császárnál, hol az itthoni lázongó főurak körében keres társat terve valóra váltásához.

A szerelem története – egy rég elvesztett könyv felbukkan, hogy titokzatos módon összekapcsolja egy öregember és egy tizenéves kislány sorsát. Leo hetven évvel ezelőtt egy lengyel kisvárosban beleszeretett egy lányba és megírta A szerelem történetét. A könyv, bár nem tud róla, túlélte a háborús időket, mesés helyzeteket, nagy szerelmeket idézett elő. Alma, a tizennégy éves New York-i kislány, a regény főhőséről kapta nevét, s egy napon nekiindul, hogy felkutassa névadóját, és jóra fordítsa családja sorsát. E sorsok találkozása A szerelem története – örömmel és fájdalommal, sírással és nevetéssel átszőtt mese, amely Nicole Krausst napjaink legjobb írói közé emelte.

Traven életművének egyik legjelentősebb alkotása Mexikóban játszódik, a huszadik század első évtizedében. Szereplői a fakitermelésre szegődött nincstelen nyomorultak, akik embertelen körülmények között dolgoznak, hogy soha meg nem fizethető adósságaikat törlesszék. Közöttük dolgozik Cándido, az indián paraszt is, aki kölcsönszerzésre kényszerült, hogy feleségét tisztességgel eltemethesse; így került a monteriára, ahol a vadon élővilága is kevésbé veszedelmes, mint a munkafelügyelők. A gyötrelmek és megaláztatások azonban nem tudják megtörni az embereket; az akasztottak, a kikötéssel járó kínokon edzett munkások puszta kézzel támadnak hajcsáraikra, emberi méltóságuk kivívásáért.

William ​Wharton amerikai író megrendítően szép regényében az öreg szülők magatehetetlenné válásának s gyerekeik kétségbeesett igyekezetének lehetünk tanúi, amellyel megpróbálják felvenni a harcot az elkerülhetetlennel, a végső összeomlással.
A főhős, John Tremont, az ötvenes éveiben járó, Párizsban élő festő táviratot kap Los Angelesben élő húgától, hogy anyjukat szívroham érte. Azonnal repülőre ül, odahagyva feleségét és kisebbik fiát, hogy segítsen apjának átvészelni a megpróbáltatást. A helyzet igazában válságosra akkor fordul, amikor az apja is kórházba kerül, s az orvosok nemtörődömsége következtében gyakorlatilag magatehetetlen ronccsá válik, akit úgy kell etetni és tisztába tenni, mint egy csecsemőt. Van-e ebből az állapotból visszatérés?

Elegáns lakásaikba mahagóni bútort kívántak az urak New Yorkban, Londonban, Párizsban a századforduló idején. A nemes fát otthonuktól messzire űzött, az igavonó baromnál súlyosabban kiszipolyozott indiánok termelik ki a dzsungel mélyén, kimondhatatlan szenvedések között. Kit apja adósságának ledolgozására, kit más okból adnak el a monteriára, ahonnan élve nem szabadulhatnak, mert újdonsült gazdáik, a féktelen kapzsiságú Montellano-fivérek, mindenre elszánt hóhéraikon keresztül – gondoskodnak róla, hogy adósságukat soha le nem törleszthessék. A caobafa kitermelésének leírása, az egész mexikói élet legapróbb részleteinek valósághű ábrázolása, vérbő figurák sokoldalú jellemzése teszi nagy élménnyé a könyvet az olvasó számára, aki szinte sürgeti a kifejtést: a megkínzott indiánok forradalmi kitörését. A végkifejlés azonban a Mahagóni-sorozat két befejező részében következik.

Hogy ​volnék én író, mikor hatvanhat éves koromban jelent meg először írásom? Addig csak éktelen hosszú leveleket írtam a testvéremnek, ha éppen nem beszélhettem vele mindennap, meg meséltem a barátainknak. Sajnos, elég tarka volt az életem, volt mivel szórakoztatni az embereket, szerettem, hogy az a sok minden, ami történt, most már múlt, néha történelem is, mindenesetre lezárult, tudom a végét. Az biztos, hogy mindent, amit átéltem, úgy néztem közben, hogy no, mi lesz ebből, mi lesz ennek a kalandnak a folytatása?

„Jorge ​Semprun újabb műve voltaképpen világhírű művének, A nagy utazás-nak tizenhét évvel később írt folytatása. Nemcsak azért, mert az író immár a „cél állomás”, a buchenwaldi tábor egy napját – egy téli vasárnapját – választja kerettörténetül, hanem azért is, mert újragondolja és átértékeli hajdani élményeit és hajdani hitvallását. Hiszen 1980-ban, a könyv születésekor az ártatlanság hite régen és végérvényesen szertefoszlott Semprun számára, s A nagy utazás igazsága már hazugsággá vált a szemében.

A grúz-örmény származású szovjet író (sz. 1924) újabb történelmi regénye szervesen kapcsolódik előző két művéhez, a Szegény Avroszimovhoz és a Merszi, avagy Sipov kalandjaihoz.
A dekabrista felkelést követő évtizedekben játszódó, mindvégig fordulatos történet során az olvasó a forradalmárnak vélt, de valójában bölcselkedésre hajlamos, bonyolult lelkivilágú Szergej Mjatlev herceg szerelmi-társadalmi hányattatásait követheti nyomon.