Rousseau fogalmazza meg a XVIII. században a legnagyobb nyíltsággal és részletességgel azt az évszázadok óta üldözött gondolatot, mely szerint a természet s így az ember is, aki egy darabja a természetnek, születésétől fogva jó, s csak a társadalom rontja meg. Ez a gondolat szöges ellentéte a feudális világnézetnek, mely az emberi természetet eredendően gonosznak tekintette. A kereszténység e lényeges világnézeti tételéből következett, hogy a gyermeket állandóan dorgálták, elméjét korlátok közé szorították. Rousseau gyökeresen szakít e nézettel. Nála a hibás ismeretanyag és a hamis előítéletek távoltartása áll a gyermek Emil neveltetésének elő-terében. A nevelő feladata szerinte elsősorban nem ismeretközlő, hanem ismeretelhárító tevékenység. Csak a feltételeket szabad megteremtenie, az ismeretszerzést s az erkölcsi érzék kialakítását a növendék saját aktív kíváncsisága végzi. Az életre nevelés igénye; a dolgok és nem a szavak, az élet és nem a könyvek tanulása; a testi nevelés fontossága olyan elvek, amelyeket külön-külön több író már régebben is hirdetett, de Rousseau volt az, aki ezeket az elveket az európai gondolat történetében addig még soha nem tapasztalt szuggesztivitással, következetességgel és sodró érzelmi hévvel egységes nevelési rendszerben fejtette ki.