Leírás
„Szomory Dezső újra népszerű; bemutatói, akárcsak a régi Víg-színházban, megint eseménynek számítanak. Váratlan feltámadását nem lehet a szecesszió reneszánszával, a divatos századvég nosztalgiákkal magyarázni. Azzal a bájosan üde régiséggel sem, amely Szomory színpadán mindig jelen van, a selymes enteriőrökben, a zengve felívelő és komikusan megtörő tirádákban, a sűrű óh-okban, a mondott szövegnél is poétikusabb vagy ironikusabb – színpadi utasításokban. Ezek mind s főképpen a nyelv, az összetéveszthetetlenül szomorys stílus, a túlfeszített pátoszban bujkáló humor csak összetevői a sikernek. Mert Szomory bármennyire látványosak voltak különcségei és különösségei – elsősorban lírikus és lélekismerő. A drámai konfliktusnál valószínűleg fontosabb számára hősei személyisége; a szín-padi helyzet nemegyszer mintha csak ürügy lenne, hogy megismerhesse alakjai pszichikumát, hangos szenvedélyeiket és titkos szenvedéseiket, örömeiket és letörésüket, az indulatok költészetét. Ezért érezzük olyan közel magunkhoz a történelmi drámák figuráit: a történelmi szerep merevsége leolvad róluk, míg a vergődő embert látjuk József császárban, II. II. L Lajosban: a férfit, akinek sorra összeomlanak tervei, reményei, a koravén kamaszt, akit a biztos halál közelsége érlel férfivá. Ez az intim pátosz nemcsak a történelmi drámák sajátja. Társadalmi színműveinek polgári környezetében viccbe csavarodnak a nagy érzések, de – s Szomory ezt nem felejti el soha – a maga fájdalma éppúgy fáj a legszánalmasabb kispolgárnak is, mint bármelyik klasszikus tragédia hősének.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.