Leírás
Először volt a táj, a kínos ujjgyakorlatok, hogy a felhő megörökíttessék; aztán a paraszti munka, a résztvevő költői alakváltozásai, hogy a fáradtságból fölemelkedhessen a munka örömébe a munkadalok ritmusain. Ha nem is lehetett folytatni ezeket a serdülőkori verseszményeket, hiszen periférikusak és kicsik voltak egy modern és teljes világ kifejezésére, mégis mindig beléjük botoltam, mint az emlékeimbe. Mindegyik versem az évszak jegyeit viseli magán: tavaszi nyílás, sárga nyári hő, őszi foszló fákból borzongató nyirok, téli kályhacsönd és fehér unalom mindig helyet kíván magának, mikor az idő rákeríti a sort. Így hull le a lomb verseimben is, és minden évben kihajt. Talán ez ad biztonságot, hogy teremtő szándékomat megvalósíthassam. Csak a külső világ és a lélek jegyességéből valósulhat meg az a vers, amit én írni tudok. A kétkezi munka élményét sem felejtettem el, bármennyire a tollforgatás apró fizikai erőfeszítésére szűkült, olyan szenvedést és örömet okoz az írás, mintha szántanék vagy kaszálnék, a nyers földet járnám, kitéve magamat virágnak, tarlónak és kukacnak. Táj és munka mégis az írás keretei csupán. A vers maga elmondhatatlan, vagyis csak a vers mondhatja ki magát, az élmény a partjaihoz segít. Szerelem,létküzdelem, bukások, szégyenek, lelkifurdalások, gyász, kitörések és rajongások alakítják önmagává, s megvalósultságában már nem az, ami alakítja – szülei hűtlen gyermeke lesz. Hűtlenségében mégis szeretetre vágyik, néha tetszelgésre és önsajnálatra ragadtatja magát, olthatatlan vágyakozása a megértésre sokszor visszatetsző, mert hogy szeressék, maga lesz az esendő szeretet. S akkor zavarba hoz, mint gyermeke az anyát. Levelet írnék hozzá prózában, de oly gyatra az írásom, ákom-bákomokkal vallom meg szeretetemet, azt, hogy élek, és még élni szeretnék. Ágh István
Értékelések
Még nincsenek értékelések.