Bereményi Géza (Az arany ára), Gosztonyi János (Másodszor is Mohács), Görgey Gábor (Nem lőnek, csak fúj a szél), Kiss Anna (Basarózsák), Nagy András (Knédli, Négy Habsburg-recept), Pruzsinszky Sándor (Fekete király) és Szilágyi Andor (Ulixees utolsó megkisértése) színművei / [utóhang Nánay István].

Szomory Dezső újra népszerű; bemutatói, akárcsak a régi Víg-színházban, megint eseménynek számítanak. Váratlan feltámadását nem lehet a szecesszió reneszánszával, a divatos századvég nosztalgiákkal magyarázni. Azzal a bájosan üde régiséggel sem, amely Szomory színpadán mindig jelen van, a selymes enteriőrökben, a zengve felívelő és komikusan megtörő tirádákban, a sűrű óh-okban, a mondott szövegnél is poétikusabb vagy ironikusabb – színpadi utasításokban. Ezek mind s főképpen a nyelv, az összetéveszthetetlenül szomorys stílus, a túlfeszített pátoszban bujkáló humor csak összetevői a sikernek.

Noha ​az itt olvasható színművek ugyanabban az országban és ugyanabban az időszakban születtek, íróik eltérő kulturális háttérrel, más és más tapasztalatokkal, különböző időben érkeztek a színház világába, így aztán a hét drámában hét külön kis világ mutatkozik meg. A kötetünkben szereplő szerzők némelyike több évtizedes színházi múlttal, bemutatók, sikerek és díjak sokaságával dicsekedhet, míg mások ígéretesen induló pályájuk elején tartanak. Akad köztük fiatal, középkorú és idősödő; latin-amerikai, illetve ázsiai származású, fekete és fehér bőrű, hetero- és homoszexuális, nő és férfi. Nem „kultúrpolitikai” döntés, nem előzetes elhatározás, valamiféle „egyensúlyteremtő” szándék következménye ez. Szinte véletlenül alakult így, miközben igyekeztünk olyan antológiát összeállítani, amely a lehető leghívebben mutatja be Amerika – e hatalmas és sokszínű ország – meglepően felszínesen ismert kortárs drámairodalmát. Azt a drámairodalmat, amely nincs se sokkal jobb, se sokkal rosszabb állapotban, mint a színház, amellyel kölcsönösen feltételezik egymást, és nincs sokkal jobb vagy rosszabb helyzetben, mint a kortárs művészet többi ága. Elsősorban a – valamelyest talaját vesztett, ugyanakkor soha nem látott mértékben virágzó – szórakoztatóipar része, de jelentősebb mozzanataiban, az átlagból kiemelkedő alkotásaiban az ezredvég amerikai polgárának, az ezredforduló földlakójának tart tükröt a maga módján.