1998-ban úgy hihettük, a semmiből tűntek elő, pedig akkor már több mint tíz éve muzsikáltak és öt lemez volt mögöttük. Mégis, a Rege-album egészen új színt hozott, új teret nyitott azoknak, akik addig csak a népzenét kedvelték vagy éppen ellenkezőleg: nem szerették, a felvidéki zenekarnak pedig elhozta a szűkebb szakmai berkeken kívüli ismertséget. Az azóta is zenekarvezető Szarka Gyula alapította Ghymes a szisztematikus népzenei gyűjtéstől, az autentikus táncházi muzsikától indult 1984-ben, s bár kezdettől játszottak feldolgozásokat, fokozatosan jutottak el saját, csak rájuk jellemző hangzásvilágukig, melyre azóta sem talált ki senki jobb kifejezést, mint ahogy a zenekar nevezi: Ghymes-muzsika. A szakma a világzene-kategóriába sorolja őket, de a Ghymes-muzsika ennél talán több: a Rege-Smaragdváros-Héjavarázs, a legutóbbi három album vonulatában a népzenei alapok mellett egyre erőteljesebb a szerzői jelenlét, melynek meghatározója a szintén alapítótag Szarka Tamás zeneszerzői és szövegírói munkája, olyan most már nyugodtan mondhatjuk: örökérvényű csúcs-pontokkal, mint a Bazsarózsa, a Tánc a hóban, a Vágyalku és a Héjavarázs.

Írtam én jegyzeteket, jó sokat, főleg éjszakánként, úton hazafelé, aztán volt, amit nem lehetett elolvasni, mert rázott a busz, volt, amit kitéptem és eldobtam, volt, amelyikből dalszöveg lett, de hogy könyvet írok belőlük, azt nem gondoltam volna.
Spirálos füzetek teltek meg, aztán tabletbe írtam, telefonba, cetlikre, ami kézre állt.
A világról, amiben tanítottak, és amiben dolgozni kezdtem, meg arról a másikról, amit „kivételezettként” egy kicsikét hazahoztunk. A beatzenéről. A megfélemlítéstől a Tisztelt művészúrságig sok minden eszembe jutott, mikor ráálltam, hogy a Helikon felkérésére megírjam ezt a könyvet.
Eszembe jutottak igazi és jelképes pofonok, a nyílt és burkolt – komoly vagy épp szánalmas – fenyegetőzések, kis diadalok és fájdalmas elbukások, a néha kíméletlen, néha abszurd környezet, amiben dolgoztunk, dolgozunk. A jó és rossz kompromisszumokról, barátságokról, haragról, az elvesztésekről, zenéről, zenészekről.
S hogy mindig van egy kis esély nevetni, ha más épp nincs kéznél, hát magunkon. És hogy: érdekes itt élni.

A Misztrál együttes egyik alapító tagjaként, fotográfusként és a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíj-programjának ösztöndíjkasaként 2020 őszétől 2023 tavaszáig felkerestem azokat az énekmondókat és verséneklőket, akik évtizedek óta ezt a hivatást választották, s a velük való beszélgetéseket rögzítve, képi portréjukat elkészítve válaszokat kerestem arra, hogy ki és miért foglalkozik a versek megéneklésével, mennyire volt tudatos és mennyire sorsszerű az ő pályája.