Elegáns lakásaikba mahagóni bútort kívántak az urak New Yorkban, Londonban, Párizsban a századforduló idején. A nemes fát otthonuktól messzire űzött, az igavonó baromnál súlyosabban kiszipolyozott indiánok termelik ki a dzsungel mélyén, kimondhatatlan szenvedések között. Kit apja adósságának ledolgozására, kit más okból adnak el a monteriára, ahonnan élve nem szabadulhatnak, mert újdonsült gazdáik, a féktelen kapzsiságú Montellano-fivérek, mindenre elszánt hóhéraikon keresztül – gondoskodnak róla, hogy adósságukat soha le nem törleszthessék. A caobafa kitermelésének leírása, az egész mexikói élet legapróbb részleteinek valósághű ábrázolása, vérbő figurák sokoldalú jellemzése teszi nagy élménnyé a könyvet az olvasó számára, aki szinte sürgeti a kifejtést: a megkínzott indiánok forradalmi kitörését. A végkifejlés azonban a Mahagóni-sorozat két befejező részében következik.

1866. december 21-én született Tömörkény István, a századelő nagy elbeszélője, a zsellérek, kubikosok, vízenjárók és kétkezi munkások, a célszerű szegény emberek életének hűséges krónikása, aki – ahogy Móricz Zsigmond írta róla – „a tudós alaposságával, a gyűjtő szenvedélyével, a művész újrateremtő géniuszával s az igaz ember emberségével” rögzítette örökérvényűen egy immár letűnt világ, a régi paraszti élet tragikumát és szépségét, fájdalmait és örömét, kegyetlen törvényeit és fénylő derűjét. Születése századik évfordulóján legjobb novelláinak e válogatásával tisztelgünk Tömörkény emléke előtt.