A ​történetírás nagyon hosszú ideig a népek eredetmitoszával, az uralkodóházak és háborúik historiájával, majd pedig az állam történetével volt egyértelmű. Olyan sokáig, hogy ez az értelme a köztudatban – olykor a szakmai köztudatban is – itt-ott máig kísért. Pedig századok óta, hol alig láthatóan, hol követelőzőbben, van egy másik történelem is, amely tagadja a hagyományos képet, többet, mélyebbet akar tudni az emberi lét múltbeli kiterjedéséről.
Ezt a másik történelmet kívánja tanulmányával a szerző szolgálni. Arról szeretne szólni, aki a hagyományos történelemkönyvekből rendszerint kimarad: az átlagemberről. A közemberről – többszörös szűkítésben: mert a százarcú létből a végső kérdést, az életben maradás esélyeinek ügyét teszi alapszempontjává. S az életbiztonság dolgát viszont meglehetősen kis időegységben és térdarabkán vizsgálja: a szülőföldi tájak történetének abban a százéves szakaszában, amely 1848-at megelőzte.

Történelmi múltunk jeles napjairól ma már sokat tudunk; annál kevesebbet az „ünnepeket érlelő” hétköznapokról, a szürkének nevezett tömeg, a nép életéről. Arról az életről, amelyről oly sajátosan, de híven vallanak az elkövetett bűnök és az elszenvedett büntetések. A szerző, a felvilágosult abszolutizmus időszakának kiváló kutatója a korabeli rabtabellák alapján ad lenyűgözően érdekes képet a XVIII. század végi bűnesetekről s az igazságszolgáltatás korántsem egységes és következetes működéséről. Megtudhatjuk, kik és miért „időztek” hosszabb-rövidebb ideig a megyék vagy városok börtöneiben, milyen bűn-cselekmények voltak a leggyakoribbak, hogyan változott vidékenként egyes bűntettek megítélése, a büntetések módja és mértéke.
Ez az alapvető jelentőségű munka szinte egyedülálló vállalkozás a magyar jogtörté-netírásban. Olyan könyv, melyet haszonnal és élvezettel forgathat szakember és laikus egyaránt.

„A helyzet éppenséggel úgy néz ki, hogy bár Jászi mindig »elébe dolgozott a jövőnek«, a. megvalósult jövő nem siet Jászít követni. A dunai szövetkezés és patriotizmus eszméje – ha jóakarattal mérlegeljük esélyeit – éppoly irreális és illuzórikus, mint az első és a második világháború után volt. Valószínűleg minden reálpolitikus és reálpolitológus így is minősíti. A történész azonban nem állíthatja, hogy csupán a megvalósult és a biztosan megvalósítható az egyetlen realitás. A ma esélytelen, irreális lehetőség is a történelmi alternatívák közé tartozik.”

E kis könyv arra vállalkozik, hogy áttekintést adjon az 1944–1948 közötti évek legérdekesebb, legizgalmasabb eseményeiről. Mindenekelőtt annak a küzdelemnek a menetét és eredményeit követi nyomon, amelyet a munkáspártok köré törörülő baloldal a politikai hatalom megszerzéséért folytatott. Igyekszik árnyalt és sokoldalú képet festeni a pártpolitikai harcokról. Megkisérli fölfedni a koaliciós pártok cselekedeteinek hátterét, osztálymeghatározottságát. A korszak szereplőit korabeli tetteik alapján ítéli meg.

Az emlékirat írója nem neves történelmi személyiség, nem tudós és nem művész. bányaügyekkel foglalkozó, idősödő miniszteri tanácsos, aki ötvenhét éves korában kezd hozzá élete eseményeinek elbeszéléséhez. Elkísérhetjük olasz, francia, ausztriai útjaira, Törökországba, Erdélybe és a Délvidékre. Láthatjuk őt kisdiákként a tatai piaristáknál, jurátusként Reguly, Tüköry és Szontagh Pál társaságában, akadémiai hallgatóként Selmecbányán, leszállhatunk vele a tárnákba, kirándulhatunk vele együtt a Csorba-tóhoz, utazhatunk az első gőzhajón és vasúton. Feltűnhet előttünk a Bécsbe utazó Kossuth Lajos egyszerű sötét öltözetben, a gyermekit sétáltató Széchenyi. Ott lehetünk a schwechati csatában, Haynau előszobájában kihallgatásra várva, a konstantinápolyi angol követ estélyén, a milánói Scala nézőterén, a Vörösmarty koporsóját kísérő tömegben…