Mi ​nem lehet egy Dürer-könyv – ha szépirodalmi jellegű – a XX. század vége felé?
Az író, Szentkuthy szerint:
„1. Nem lehet a 30-as évek táján divatba jött „regényes életrajz”, afféle biographie romancée, nem lehet pedig azért, mert ez a fajtalan műfaj, melyre az irodalomtörténet méltán hengerítette rá a sírkövet, az ónaturalista, ópolgári szabványregény elavult szellemében és elavult eszközeivel dolgozott…

Ameddig ​élek, csak azt akarom, hogy elmondhassam: milyennek látom a dolgokat. Theodor Fontane vallomása és írói programja ez. És talán egyetlen könyvében sem sikerült ezt a programot olyan tökéletesen megvalósítania, mint éppen a Tóparti kastély-ban, utolsó regényében. Színes és gazdag életének utolsó éveiben szülőföldjére, a Berlintől északra elterülő erdős és homokbuckás Mark-Brandenburg tartományba tér vissza az író, hogy elmondja milyennek látja a múlt század utolsó évtizedének porosz társadalmát, az embereket és általában a világot. Egy régi vágású porosz junker, Dubslav von Stechlin életének sírba hanyatlása és ezzel párhuzamosan fiának kibontakozó szerelme és szerencsés házassága: ennyi a regény cselekménye.

1552. ​augusztus 4-én az itáliai Ponzai-szigetek közelében, rövid tengeri csata után hét keresztény gálya a túlerőben lévő török támadóknak, Szinán pasa matrózainak a hatalmába került. A foglyok közt volt egy Cristóbal de Villalón nevű spanyol diák is, aki tanulmányait félbehagyva a könyveit fegyverekre cserélte fel, és nyugtalan természetétől hajtva katonának állt. Az ő fogságba esésének, konstantinápolyi rabságának és kalandos szökésének a történetét beszéli el a Törökországi utazás, ez a korabeli reneszánsz ízlés szerint párbeszédes formában írt, világos tagolású könyv, mely egyben a XVI. századi törökországi élet enciklopédikus, színes leírása.

„A ​világnak ezen a felén a valóság gyakran kívülről érkezett, valami olyasmiként, amit ránk kényszerítettek, és nehéz volt vele azonosulni. Legfeljebb ki lehetett várni a végét, akár a rossz időnek. Ez most sem megy másképp.” – nyilatkozta egy interjúban Stasiuk. „Minden, ami ideérkezik, már valahol le volt ellenőrizve, használták, sőt még egy kicsit el is használták, összekoszolták, elnyűtték. Ez ugyanúgy érvényes az ideák, mint a tárgyak világára. Nekem ez kifejezetten tetszik, mivel egyfajta konvenciót, egyfajta fikciót hoz létre. Amit nem lehet túl komolyan, túlzottan szó szerint venni.”

„Márta negy, kék szeme teljesen magába nyelt; mákonyként éreztem a haja és a bőre illatát. Félek jelen idejűvé tenni azokat a pillanatokat, perceknek rémlő órákat. Ahogy a csípője kifeszítette a szoknyáját, zakatolni kezdett a szívem. Jó lett volna magamhoz ölelni ruganyom, kísértő, gyönyörű combjait. Ez a kép jelent meg előttem otthon is az ágyon: Márta velem szemben guggol a füvön, mesél, mesél zamatos fegyverneki hangzóival, piros az arca, szeme nevet, összehúzódik, kitágul egészen a kék égig és nekem nincs más vágyam, mint magamhoz szorítani a csípőjénél fogva, kétségbeejtően erős, rugalmas, ruhaszakító mellére hajtani az arcom, nagy loboncos haja.”

Vitkovics Mihály – ma már látjuk – nem azt érdemli, hogy merőben irodalomtörténeti adatként vagy egy szép szoborcsoport mellékfigurájaként őrizgessék nevét tudós kutatók. érdeme nagyobb ennél, s ez szeretetteljesebb köztudatba kívánkozik. A magyar nyelv, a magyar irodalom ügyének lelkes, fáradhatatlan művelt szószólója és szervezője volt, nem utolsósorban a szerb-magyar irodalmi kapcsolatok első ápolója, buzgó közvetítő a két szomszédnép értelmisége között.

A Violeta Palma a memoár és a regény ötvözete, melyben a kubai katolikus költő túllép az önéletrajz keretein, és egy párhuzamos családregény ürügyén a kubai élet legkülönbözőbb szféráira tekint ki. A könyv önvallomás, irodalomtörténeti dokumentum, egyúttal fél évszázad szellemi életének, történelmi és társadalmi változásainak gazdag krónikája.