„…Elsőként természetesen a régmúlt azon részeit vesszük sorra a Lágymányosi-tótól a már említett óbudai vízimalmokig, amelyek nyom nélkül tűntek el, de még az is hihetetlennek tűnik, hogy valaha léteztek. Utána pedig megpróbáljuk sorra venni az összes olyan témát – a közlekedéstől a kereskedelemig, a strandolástól az élsportig, a korzózóktól a horgászokig, az ivóvíztől az árvízig –, amelyek így vagy úgy köthetők a régmúlt Dunájához. Talán mondanunk sem kell, hogy a teljesség igénye nélkül…”
Legát Tibor

A magyar művészettörténet, fotóhistória egyik legnagyobb adóssága – a sok közül – a magyaros stílussal való érdemi foglalkozás. Amig tartott, nagyon népszerű volt itthon és külföldön egyaránt, sokat beszéltek róla, még ha nem is mindig a valóságnak megfelelően, hisz gyakran tódítottak, hangsúlyoztak érdemein felül dolgokat, szakítottak ki kontextusukból idézett mondatokat. Amikor véget ért, már nem lehetett igazán beszélni róla. Erről gondoskodott a politika. A szocializmus kultúrideológusai, ha szóba került, gyakran lefiasisztázták, nacionalizmussal, hamis álromantikával, revansizmussal, miegyébbel vádolták. A rendszerváltást követő tíz évben pedig hiába erősödött a magyaros, néha a magyarosch szellem, a fotográfiában senki nem nyúlt vissza akár csak egy elemzés erejéig sem, ehhez az időszakhoz.
A Fotómúzeum most megpróbál törleszteni valamit a régi adósságból. Könyvünk és a 2000 nyarán megrendezett kiállítás címében hordozza azt a Janus-arcúságot, aminek megfejtésére kísérletet teszünk. Egyrészről ugye a siker. Aligha van olyan magyar fényképész, aki legalább a közhely szintjén ne tudná – akár álmából felébresztve is – fotográfiánk aranykora, legsikeresebb időszaka a magyaros stílusnak nevezett periódus volt a két háború között. Kiállítási érmek százai, pályadíjak, oklevelek, sajtóközlemények mutatják a tényleg páratlan diadalmenetet. És a hozzá kapcsolódó legendák, mítoszok Mit kezdhetünk ma a magyar stilussal? Erről szól ez a könyv, melynek a végén angol nyelvű összegzés található.