Az ​idegek pezsdülése, ami néhány éve a keleti, erejét vesztett, legyöngült magyarság meglátogatására és kutatására vitte az embert, újból és újból felhevítette az agyát s megfeszítette akaraterejét, tennivágyását a széleken elszóródott, elomlott magyarok érdekében. Az újabb világháború kitörése csak növelte lelki feszültségét: teszünk-e valamit népünk erejének, sorainak megsűrítésére, szegényeinek megörvendeztetésére, elhagyottainak, elárvult, elbitangolódott, messzekerült tagjainak a megkötésére, hozzánk kapcsolására a nagy tülekedésben, melyben minden életrevaló, feltörő, ruganyoslelkű nép, fokozott igyekezettel kell, hogy keresse, erőszakolja, kényszerítse maga számára a jobb életet.
Az ember, sajnos, nem származtathatja át mindenkire azt a fiatalságot, energiát, optimizmust, melyet a lelkében a fajtája tulajdonságaként, várakozásaként érez. Hogy tegyen hát a fajtája érdekében, hogy segítsen a keleti határainknál látott, elkallódó népünkön, hogy járuljon hozzá egy súlyos magyar kérdés megoldásához?