Az Előszóból: Azok az elmés mulatságok, melyeket a cím ígér, voltaképpen anekdoták. Mi magyarok, mindenkor anekdota-kedvelő nemzet voltunk. Anekdotáztak íróink, képviselőink, ügyvédeink, nem is beszélve a táblabírákról, kiknek az egyik legkedvesebb foglalkozásuk volt. De anekdotáztak parasztjaink is, amit már sokkal kevesebben tudnak. A népköltési gyűjtemények tömve vannak ízesebbnél ízesebb anekdotákkal.
Hogy mi az anekdota, bajos volna pontosan megmondani, mert nagyon sokféle anekdota van. Maga a kifejezés a görög anekdoton szóból származik, ez pedig kiadatlan írásművelt jelent. Tehát olyan kis történetet, mondást, megállapítást, ami nem méltó arra, hogy komoly történelmi műbe belevegyék.

A Tábori Kornél (1867-1944) által szerkesztett sorozatok egyike a Vidám Könyvtár volt, amelynek legalább hatvan kötete jelent meg az 1910-es, 1920-as években. Korának szinte minden neves humoristája helyet kapott benne, többek között Nagy Endre, Szomaházy István, Karinthy Frigyes, Bródy Miksa és Pásztor Árpád.

Előszó: A gondatlan életet élt táblabírák derűs óráinak megörökítésével oltárt emelek szívemhez nőtt anyai nagyapám, Eitner József emlékének. Az ezeréves multú Sümeg belvárosában tanyázott nemesurak barátja, négyévtized év előtt vert örökös tanyát városunk lankás temetőjének családi sírboltjában. Porladozó testéből elszállt nemes lelke azóta újra összeölelkezett táblaíró kortársaival. A túlvilági élet örök birodalmában talán most is együtt álmodoznak a letűnt nagy idők emlékeiről. A Fehérkövek mögül feltányérozó nap fényverése rávilágjt Kisfaludy Sándor sírszobrára.

Nem csupán idő és erő, de ezeken túl betáplálás, feltöltődés is kell ahhoz, hogy egy új könyv megszülessék. Aki a ma anekdotaikonját akarja megírni, annak a ma eseményeinek bizonyos körével kell feltöltődnie – szikrafeszültségig. És rá kellett jönnünk, hogy ez olyan nehézkes és hosszadalmas folyamat, amit nem lehet kallantyúval bekurblizni. Mód, alkalom, figyelem kell hozzá, véletlen és előkészített találkozások sora, kölcsönös mesélőkedv, állandó, éber készenlét, a sebesen váltakozó színhelyek és szituációk szabatos rögzítése, s végül aprólékos mérlegelés és válogatás.
Ildomtalan és botor dolog lenne az Olvasót e kötet küszöbén hosszadalmas magyarázkodással visszatartani.
Mégis: egy sor megfigyelés, ami a korszerű anekdota problémáiról, keletkezéséről, kialakulásáról munka közben felgyülemlett – közlésre kívánkozik. Úgy gondoltam tehát, nem állom útját a küszöbön az Olvasónak, de megkérem, hogyha majd a sokszáz történet végére érkezik, szánjon rá még egy kis fáradtságot és fussa át a huszonegy fejezetet követő néhány oldalt, tapasztalataim summázatát.
Az anekdoták bábjátéka után nézze meg a szerkezetet.
Szerzői ravaszkodás is ez: lehet, hogy ettől kap kedvet az újraolvasáshoz.

Diplomáciai notesz külföldet járó magyarok részére.

A Nevető Parnasszus valóban „mindenki magyar írót” szeretne kicsúfolni: a XX. századnak csaknem mindegyik olyan jelentős vagy érdekes íróját és költőjét – a határainkon túl élőket is – kinevetteti, akiről paródiát írtak. Ebben a tekintetben a legteljesebb paródiaantológia eddig, mely nemcsak a pardóiáké, hanem a parodistáké is, a Borsszem Jankó ismeretlen parodistájától és Karinthy Frigyestől kezdve a maiakig: Bárány Tamásig, Benjámin Lászlóig és Kolozsvári Grandpierre Emilig. És hogy minél több összehasonlításra nyíljék alkalom, s hogy minél szórakoztatóbb és tanulságosabb legyen mind az olvasók, mind az írók számára, ugyanarról az íróról vagy költőről több paródiát közöl, lehetőleg más-más parodista tollából, ezzel is arra törekedve, hogy minél méltóbban töltse be a „hasznos, derék, kedves kulturális” szerepet.

Ezek az apró komédiák, amelyeket ebben a kötetben összegyűjtöttem, nem egészen költöttek. A szereplőik itt élnek közöttünk, nem is egy személyben, hanem szinte megszámlálhatatlan sokaságban. Abban a lipótvárosi bérházban, a melyben a gyermekkoromat töltöttem, minden emeleten lakott egy-egy Smokk család; az egyik emeleten – nem tudom már a másodikon-e, vagy a harmadikon? – kettő is. A nevük külömböző volt, de a karakterük egyforma: a börzeáner papa, a rövidlélegzetű, zsörtölődő mama, a rakonczátlan gyermekek és a jámbor nevelő minden emeleten ugyanaz volt és – csodálatosképen, – ugyanaz még ma is. Én tehát csak lefotografáltam a tiszteletreméltó Smokk-családot és másoltam azt, a mit annyiszor hallottam. Az olvasó pedig bizonyára ráösmer majd Smokk-papában, Smokk-mamában, Ricsiben, Viliben, Bellában és a nevelő úrban jobb, vagy baloldali szomszédjaira, ráösmer majd az apró házi perpatvarokra, a melyeket napról-napra hall, és amelyek a mulatságos voltuk mellett sem minden tanulság híján szűkölködik.